*ötödik fejezet*

*Dávid*

Meleg, meleg, meleg, visszhangzik a fejemben. Nem értem, hogy történhetett ez. Mindig is másabb voltam, mint a többi gyerek, de azt nem tudtam, hogy ezért is. Emlékszem, régebben, még kisfiúként sétálgattam anya nővérével, akkor nála töltöttem a nyarat, és láttunk két húsz és körüli srácot, akik egymás kezét fogták.

- Undorító… - csóválta meg a fejét Helga. – Visszataszító és gusztustalan. Figyelj Dávid, - nézett rám – ez rossz, érted? Sose legyél ilyen, jó?

Akkor még nem értettem mit akart ezzel, de most, hogy már eléggé felnőttem hozzá, tudom. Helga mai napig az általam ismert leginkább fajgyűlölő személy. A bizonyos kirándulás óta, rettegek vele egy légtérben lenni. Igaz ritkán látogat haza, de amikor találkozunk, és a szemébe nézek, látom benne azt a gyűlöletet, ami miatt rögtön tovaszáll minden életkedvem. Mindig is ő volt a kedvenc nagynéném, és próbálom nem figyelembe venni ezt a tulajdonságát, de a legutóbbi rasszista kirohanása után, többé a szeme elé sem akarok kerülni.

- Hát ezt nem hiszem el! – állt fel az asztaltól, és csapta le a laptopja tetejét. – Mindenütt ez a gusztustalan undormány megy! Nem elég ezeknek az a sok szégyen és megvetés, amiben élnek?! Még felvonulásokat is rendeznek, hogy még inkább megutáltassák magukat az emberekkel! Az ilyen mocskos és szemérmetlenül gátlástalan embereknek meg sem szabadna születniük!

- Helga… Nyugalom, ez csak egy felvonulás. – próbálta csitítgatni anya kissé dühös nővérét. – Nem csináltak semmi rosszat.

- Ezek betegek! Betegek! Nem érted?! – kelt ki magából. Szóval igen, mondhatni rózsás helyzetbe sikerült belecsöppennem.

Az elmúlt időszak elég nehéz volt számomra. Hosszú időbe telt, míg sikerült elfogadnom, hogy ez vagy én. „Hollósi Dávid vagyok, és a fiúkat szeretem.” Sokáig nem tudtam kimondani ezt a mondatot, mindenféle érzelmi kirohanás nélkül. Egy ideig rengeteget sírtam, tudom ez nem valami férfias, de nem csak a lányoknak vannak érzéseik, és egy srác is kibaszottul szenvedhet néha napján. Szörnyű érzés végigmenni az utcán, avval a tudattal, hogy bármikor kiderülhet az én kis titkom, és akkor felborul az eddigi életem. Magyarország sosem volt híres azt elfogadásról, és szerintem egy nem hetero személynek pokollá tudja tenni az életét a rasszizmus. Sok éve hallotta egy lányról, aki a városunkban élt, és a mássága miatt az őrületbe kergették őt, sajnos épp eléggé ahhoz, hogy véget vessen az életének. Nem ismertem, de most már kezdem megérteni mit is érezhetett akkor. De talán az bánt a leginkább, hogy ebben a városban, ha egy ici-picit is különbözöl, vagy olyan dolgot teszel, ami mások szemében nem kimondottan elfogadott, akkor annak híre megy, és lassan még olyanok is fognak téged utálni és megvetni, akikről fogalmunk sincs, kicsoda. Szóval, szerintem érthető, hogy miért gyűlölöm ennyire ezt a helyet, és most nem csak a városra értem. Gyűlölök így élni, ebben az elcseszett rasszista ország, még elcseszettebb és még rasszistább városában. Szerintem még az is tök mindegy, ha mind a két nem vonz, itt nincs jövőd. Talán egyszer megadatik a kiút innen. És én meg fogom találni. Már csak két évem van az érettségiig, aztán lelépek egyetemre, lehetőleg jó messzire innen, és legfeljebb csak ünnepekkor jövök haza. Nincs értelme itt lennem, de talán sosem volt…

(A/N) hey, kedvem támadt posztolni a következő fejezetet, pedig hiába akartam magam tartani a heti egyhez. szóóóóval loveme<3

valamiféle visszajelzésnek nagyon örülnék:3 

egyáltalán érdemes lenne folytatni? van még érdeklődő?