*hatodik fejezet*

Á.

Az ominózus eset óta több hét telt el. Azóta az a khm, ribanc, csak párszor keresett, hála az égnek. Én persze mindig leráztam, vagy simán csak fel se vettem a telefont. Viszont a kapcsolatom Ronival mondhatni elég szoros lett. Sulin kívül is kezdtem egyre több időt tölteni vele, amit Dávid sem bánt. Sőt! Gyakran hármasban töltöttük el a szabadidőnket. A lánnyal azóta csak párszor csókolóztunk, bár különösebben nem érintett meg úgy, de szerintem őt sem.

Azonban valami kezdett megváltozni, éreztem. Néha egy-egy együtt töltött délután után furcsa érzés fogott el, mintha valami nem lenne a régi. Mintha ketten titkolnának valamit előlem, és ez eléggé idegesítő. Viszont ahogy közeledett a tél, valahogy mindannyiunknak csillapodtak a kedélyei. Péntek van, ami azt jelenti, hogy filmes estét tartunk méghozzá Dávidnál. Pár csomag pattogatnivaló kukoricát emelek le a polcról, majd néhány dvd társaságában indulok el barátom házához. Út közben elindítok egy lejátszási listát és azt hallgatom. Elöntött a nyugalom, amikor felcsendültek a The 1975 ismerős dallamai. Nem sok számot hallgatok tőlük, de a Robbers-nek valahogy mégis sikerült belepnie magát a szívembe. Amikor megérkeztem, csengetés nélkül léptem be a meleg házba. Levettem a cipőmet és a fogasra akasztottam a dzsekimet, majd Dave szobája felé indultam. Csendben lopakodtam az ajtóhoz, ami résnyire nyitva volt. Halk beszélgetés szűrődött ki, és valamiért úgy éreztem, jobb, ha még nem megyek be.

- Figyelj, semmi gond sincs ebből. Én is hasonló cipőben járok, csak engem épp mindkettő érdekel. Tudom, hogy nehéz, és talán lesz még nehezebb is. – hallom meg Roni hangját. Vajon miről lehet szó?

- De gondolom sohasem estél ilyen szituációba, mint én. – válaszolt megtörten barátom. Basszus, most már nagyon örülnék, ha beavatnának. Egyre jobban furdalja a kíváncsiság az oldalamat.

- Nem, így teljesen nem tudom átérezni min mehetsz keresztül. Amikor először éreztem egy lány iránt többet, mint barátság, megrémültem. Azt hittem valami baj van velem, és sokáig mellőztem a lányok társaságát. Sosem voltam ellenszenves a hasonló emberekkel szemben, de mégis, amikor én kerültem ebbe a helyzetbe, nem tudtam, hogyan kezeljem. Végül, hosszú idő után sikerült ezt elfogadnom. Elmondtam a szüleimnek is, hogy két kapura játszom, és ők azt hiszem jól fogadták. Bár nem tudom mennyire figyeltek oda rám, amikor közöltem velük. Reggeliztünk, és mindketten újságot olvastak, meg a kávéjukból kortyolgattak. Nagy nehezen kiböktem, viszont fel sem néztem az olvasnivalójukból. Csak annyit mondtak, „rendben szívem, mi szeretünk”. Szerintem észre se vették, amikor a tavalyi nyár végén, részegen egy lánnyal smárolva mentünk fel a szobámba.

- Váó, neked aztán csodás életed lehet. – mondja egy kevés gúnnyal Dave.

- Lehet, úgy tűnik, hogy minden okés velem, és virágzó életet élek, de ez közel sincs így. A szüleim sosem foglalkoztam velem túlságosan sokat, és egyke gyerekként elég magányos voltam. Sosem voltak igazi barátaim, és tizenhárom éves korom óta pszichológushoz járok. Depresszióval küzdök, és önbántalmazó voltam. Persze, az én életem tökéletes. – aztán hirtelen valami koppant. Valószínűleg belerúghatott valamibe.

- Nem tudtam. – szólalt meg halkan Dávid. – Sajnálom.

- Nem kell, nincs szükségem több sajnálatra. És Ádám, bejöhetnél. Nem illik hallgatózni.

Lefagytam. Egész testem megfeszült, és szégyentől megtestesülve léptem be a szobába. Dávid az ágy végében ülve nézett fel rám, Roni pedig az ablaknak támaszkodva állt.

- Ha még nem jöttél volna rá a hallottakból, közlöm veled is. Biszexuális vagyok, remélem, tudod mit jelent, és nem vagy annyira hülye. – vágja hozzám a szavakat, kissé dühösen.

- Szóval, ha már itt vagyunk mind, mit nézzünk? – teszem fel a kérdést, a hangulat oldása reményében. – Van nálam Vasember, Napos oldal, és Hőshatos. De ha gondoljátok, nézhetünk mást is.

Végül a Hőshatos mellett döntöttünk. Este hat fele járhatott már az idő, és a film még mindig tartott, amikor Roni hirtelen megállította.

- Ezt nem bírom tovább! – tört ki belőle hirtelen. – Valamit el kell mondanom. Azt hiszem, szerelmes vagyok. – szöktek könnyek a szemébe. – Hónapok óta beszélgetünk, és nem segít, hogy rohadt messze lakik tőlem. Úgy érzem, működik közöttünk a kémia, és csak arra vágyok, hogy láthassam, a karjaimba zárhassam, és megcsókoljam őt. – itt eltört nála a mécses. Arcát kezeibe temette, és halkan sírni kezdett.

Dáviddal ösztönösen karoltuk át, és próbáltuk vigasztalni a megtört szívű lányt. Újból elindítottuk a filmet, hátha valamelyest sikerül lekötnünk vele. Lassan elcsendesült, és már csak azt vettük észre, hogy szemei lecsukódtak, feje pedig a vállamra dőlt. A kezéért nyúltam, és csak ekkor tűnt fel egy apró „sz” betű az egyik ujjára írva. Dávidra néztem, aki szintén a lány kezét pásztázta. Egymásra néztünk, majd szavak nélkül is értettük egymást. Roni telefonjáért nyúlt, majd a kezembe adta. Megnyitottam a névjegyzékét, és letekertem az sz-ig. Rányomtam az egyetlen névre, mely ott sorakozott. Kicsöngött.

- Haló? – szólt bele az illető.

- Helló, Szabi? Makó Ádám vagyok, attól tartok, beszélnünk kell...

***

(A/N) Heló heló helóóóó ez lenne itt a folytatás. Hamarosan elérkezünk a történet egy számomra fontos részéhez, ugyanis az elkövetkezendő pár fejezetben elég aranyos legalább is az én szemszögemből történések sorozata megy majd végbe. Ugyanakkor a következő fejezettől Dávid szemszöge is a jelen történéseit fogja mesélni. 

 Szóval, köszönöm, hogy elolvastad ezt a fejezetet, és várom a visszajelzéseket. Innentől számítsatok heti egy fejezetre, és ha elég aktív vagyok, meglepetés részekre. :3

byeeeee.